Hashima a 19. század végén került a figyelem középpontjába, amikor Japán gyors ipari átalakuláson ment keresztül. Az addig döntően mezőgazdasági ország vasutakat, gyárakat és hajógyárakat épített, mindehhez pedig hatalmas mennyiségű energiára volt szükség. A tengeraljzaton fekvő szénlelőhelyek felfedezése kulcsfontosságúnak bizonyult, és a szigetet hamarosan megvásárolta a Mitsubishi, hogy ellássa szénnel gyorsan bővülő gőzhajó-flottáját.
A bánya fejlődésével párhuzamosan Hashima fizikai mérete is nőtt. A kitermelés során keletkező salakkal mesterségesen növelték a területet, majd egy masszív betonfalat emeltek a sziget köré, hogy megvédjék az újonnan kialakított részeket a viharoktól és a cunamiszerű hullámzástól. A lakóépületek, iskolák, kórház, üzletek és egy mozi is felépült, miközben az élelmiszert és az ivóvizet a szárazföldről szállították be. A hely szűkössége miatt minden négyzetmétert maximálisan kihasználtak.
A sziget az 1930-as évekre jellegzetes, hajóra emlékeztető formát öltött, innen kapta becenevét is: Gunkanjima, vagyis „Csatahajó-sziget”. Ebben az időszakban Japán birodalmi terjeszkedése is felgyorsult, és a szén iránti kereslet soha nem látott mértéket öltött. Hashima 1941-ben érte el termelési csúcsát, ekkor évente több százezer tonna szenet bányásztak ki, amelyet hadihajók és fegyvergyárak működtetéséhez is felhasználtak.
A második világháború idején a sziget sötétebb szerepet töltött be. A munkaerőhiány miatt koreai és kínai civileket, illetve hadifoglyokat hurcoltak ide kényszermunkára. A beszámolók szerint az életkörülmények rendkívül kemények voltak: a föld alatti járatokban extrém hőség és páratartalom uralkodott, a balesetek mindennaposak voltak, a munkások pedig gyakran napi 12 órát dolgoztak szűk, veszélyes körülmények között.
A háború után Hashima még egyszer fellendült, ahogy Japán gazdasága gyors növekedésnek indult. A sziget lakossága 1959-ben érte el csúcspontját: több mint ötezren éltek az alig néhány hektáros területen, ami akkoriban a világ egyik legsűrűbben lakott helyévé tette. A szén azonban véges erőforrásnak bizonyult, és az 1970-es évekre a kőolaj átvette a szerepét. A Mitsubishi 1974-ben bejelentette a bánya bezárását, a lakóknak pedig mindössze néhány hónapjuk maradt a távozásra. Az utolsó hajó áprilisban hagyta el a szigetet.
Ezután Hashima évtizedekig zárt terület maradt, az épületek karbantartás nélkül pusztulni kezdtek. Az elhagyatott város idővel a sötét turizmus kedvelőinek figyelmét is felkeltette, majd 2009-ben a japán kormány hivatalosan is megnyitotta a sziget egy részét a látogatók előtt, megerősített sétányokkal és vezetett túrákkal. A történet azonban itt sem ért véget. Amikor Japán kezdeményezte Hashima UNESCO világörökségi listára való felvételét, Dél-Korea, Észak-Korea és Kína tiltakozása komoly vitát indított el a sziget kényszermunkával terhelt múltjáról. Bár 2015-ben végül világörökségi státuszt kapott, a történelmi felelősség kérdése máig érzékeny téma.
Olvasd el ezt is!