Tabunak számított és úgy is kezelték a menstruációt a középkorban

A rendszeres menstruáció sok középkori nő számára kevésbé volt gyakori, mint napjainkban. A lakosság túlnyomó részét alkotó parasztok életét alultápláltság, vitaminhiány, kimerítő fizikai munka és betegségek nehezítették, ezek pedig felboríthatták a hormonális működést. A korabeli szülésznők rendszertelen, fájdalmas, túl erős vagy teljesen kimaradó vérzésekről is beszámoltak.

A nők általában több gyermeket szültek, és hosszabb ideig szoptattak, ami szintén szüneteltethette a menstruációt. Bizonyos esetekben a menopauza is korábban következett be, így életük során összességében kevesebbszer tapasztaltak havi vérzést, mint a mai nők. 

A menstruáció megítélésére erősen hatottak az ókori szerzők elképzelései. Idősebb Plinius például arról írt, hogy a menstruációs vér megsavanyítja a bort, terméketlenné teszi a földet, elpusztítja a növényeket, eltompítja a pengéket, rozsdásítja a fémet, sőt a kutyákat is megőrjíti. Ezeknek az elképzeléseknek nem volt valós alapjuk, mégis évszázadokon át fennmaradtak.

A keresztény tanítások szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a menstruációt Éva bűnéhez és az eredendő bűnhöz kapcsolják. Nagy Szent Gergely pápa ugyanakkor úgy vélte, hogy a nőt nem szabad eltiltani a templomtól menstruáció idején, mivel a vérzés nem szándékos cselekedet, hanem testi állapot.

A középkori orvoslás nagyrészt Galénosz nedvelméletére épült. Eszerint a testben négy folyadék – a vér, a nyálka, a sárga és a fekete epe – egyensúlya határozta meg az egészséget. A nőket hidegebb természetűnek tartották a férfiaknál, ezért úgy gondolták, szervezetük nem képes megfelelően feldolgozni a táplálékból keletkező vért.

A menstruációt emiatt egyfajta szükséges tisztulási folyamatként értelmezték, amely megszabadítja a testet a felgyülemlett vértől és más felesleges anyagoktól. Úgy hitték, hogy terhesség alatt ez a vér táplálja a magzatot, szülés után pedig anyatejjé alakul. Ezzel magyarázták azt is, hogy a vérzés miért marad el várandósság és szoptatás idején. Korábban arról is írtunk, milyen kockázatosnak számított a szülés az anyára és gyermekére nézve egyaránt.

A női anatómia működéséről számos téves elképzelés élt. Egyes középkori anatómiai tanítások szerint a méh hét rekeszre oszlott: a hiedelem szerint a jobb oldaliakban fiúk, a bal oldaliakban lányok fejlődtek, a középsőben pedig elvetélt vagy nem egyértelmű nemű gyermek növekedhetett. A női nemi szerveket gyakran a férfi anatómia fejletlen, befelé fordított változatának tekintették.

A menstruációs görcsöket olykor az eredendő bűnért járó isteni büntetésként magyarázták, ezért a nők fájdalmát nem mindig kezelték komolyan. Maguk azonban különféle gyógynövényes szerekkel próbálkozhattak. Az egyik legkülönösebb módszer az volt, hogy megégettek egy varangyot, hamuját pedig erszénybe tették, majd a nyakukban vagy a derekukon viselték. Ettől a görcsök enyhülését és az erős vérzés csökkenését remélték.

A vérzés felfogására összehajtogatott rongyokat használhattak, amelyeket a ruházathoz rögzítettek. A történészek között nincs teljes egyetértés arról, milyen anyagból készültek ezek, de len- és pamutszövet egyaránt szóba került. A tehetősebb nők vörös alsószoknyát is viselhettek, amely kevésbé láthatóvá tette az esetleges vérfoltokat.

A vér szagát illatos virágokkal és gyógynövényekkel próbálhatták elfedni. Anglia mocsaras területein egy rendkívül nedvszívó, „vérmohaként” említett növényt is alkalmazhattak. Ezt sebek vérzésének csillapítására is használták, így feltételezhetően a menstruáció idején is praktikus lehetett. Kínában hasonló elven működő megoldást választottak: a textildarabokat homokkal töltötték meg, amely felszívta a vért. A telítődött homokot kidobták, a ruhát pedig kimosták és újra felhasználták.

A menstruációt a 13. századi orvosi és teológiai szövegek gyakran szennyezőnek és tisztátalannak nevezték. A vérzés alatti szexuális együttlétet veszélyesnek tartották, és azt állították, hogy betegséget okozhat a férfinak, illetve károsíthatja az ekkor fogant gyermeket. A fejlődési rendellenességeket és betegségeket is könnyen a menstruációs vér állítólagos romboló hatásával magyarázták.

A középkori nők saját tapasztalatairól alig maradtak fenn írásos emlékek. A menstruációval kapcsolatos tudást, a fájdalom enyhítésére szolgáló módszereket és a vérzés kezelésének praktikáit valószínűleg egymás között, szóban adták tovább. Emiatt ma sokkal többet tudunk arról, mit gondoltak a férfi orvosok és egyházi szerzők a menstruációról, mint arról, hogyan élték meg azt maguk a nők.

A kor téves elképzelései közül több később is tovább élt. Olyan babonák is elterjedtek, amelyek szerint a menstruáló nő tekintetétől megrepedhet a tükör, vagy lépteitől elszáradhat a fű. Bár ezeknek semmilyen valós alapjuk nincs, a menstruációhoz kapcsolódó szégyenérzet és hallgatás jóval tovább fennmaradt, mint maguk a középkori hiedelmek. Nem véletlen, hogy a Japánhoz tartozó Okinosima szigetére nők sosem léphettek be, egyes állítások szerint éppen a menstruáció miatt.