Állatokkal fűtöttek: így élték túl a dermesztő teleket a vikingek
Odakint jeges szél söpör végig a tájon, odabent egyetlen tűzhely fénye dereng a füstben. Rendre így teltek a fagyos téli napok akkor is Európa legészakibb vidékein, amikor a hódító vikingek uraltak mindent. A leleményes és kalandvágyó nép túlélése mégsem pusztán a szívósságukon múlt: házaik, élelmiszerkészleteik és mindennapi szokásaik egyaránt fontos szerepet játszottak a fennmaradásukban.
A túlélésért minden egyes nap meg kellett küzdeniük, így otthonaikat is eszerint alakították ki. Hajóikhoz hasonlóan a vikingek a saját életterük kialakításakor is adtak a méretekre: hosszúházaik gyakran 15-75 méteresekre nyúltak el; a legnagyobb ismert példány Norvégiában található, és 83 méter hosszú. Izlandon, ahol kevés fa állt rendelkezésre, a falakat kőből és vastag gyeptéglákból építették. A földből, gyökerekből és homokos ásványi anyagokból álló réteg akár két méter vastag is lehetett a kifogástalan szigetelés érdekében.
A tetőt faágak, nyírfakéreg és vastag gyepréteg fedte. Idővel a gyökerek sűrű, élő szőnyeget alkottak, amely távol tartotta az esőt és a havat. A döngölt földpadló, a falak és a tető napközben magukba szívták a meleget, majd lassan visszasugározták azt.
A központi tűzhelyen főztek, mellette dolgoztak és gyűltek össze esténként. A folyamatos meleget jelentős részben az állatok biztosították. A szarvasmarhákat, juhokat, kecskéket, sertéseket és lovakat a ház egyik elkülönített részében tartották. Egyetlen tehén körülbelül annyi hőt termelhetett, mint tizenhat nyugalomban lévő felnőtt ember, így néhány állat már komoly hőmérséklet-különbséget jelentett a fagyos éjszakákon.
Ennek azonban ára volt. A hosszúházakon nem építettek valódi kéményt, mert a túl erős szellőzés gyorsan kiengedte volna a meleget. A füst kisebb tetőnyílásokon távozott, ezért a belső tér levegője mai szemmel veszélyesen szennyezett lehetett.
A lakók köhögéssel, szemirritációval és tartós légúti problémákkal fizettek azért, hogy ne fagyjanak meg. Éjszakára vastag gyapjúruhákba, prémekbe és pehelytakarókba burkolóztak. Megemelt fapadokon vagy részben zárt ágyakban pihentek, amelyek körül könnyebb volt megtartani a test melegét.
A nyár nagy része így a tél előkészítésével telt: szénát kaszáltak az állatoknak, gabonát szárítottak, húst füstöltek, vajat és sajtot tartósítottak. Északon különösen fontos volt a szárított tőkehal, amely só nélkül is évekig fogyasztható maradt.
A sötét és hideg hónapok szintén munkával teltek. Gyapjút fontak, szövetet és hajóvitorlákat készítettek, javították a szerszámokat, esténként pedig történetekkel, zenével és játékokkal tartották össze a közösséget.
Olvasd el ezt is!