Majdnem megszerezte a Romanovok örökségét az ál-Anasztázia

A Romanov családdal kapcsolatban közel sem Raszputyin története a legizgalmasabb. Az évtizedek során legalább tíz nő állította magáról, hogy ő a túlélő Anasztázia Nyikolajevna nagyhercegnő, II. Miklós cár legfiatalabb lánya, hét férfi pedig Alekszej cárevicsként próbált fellépni. Egyikük története sem vált azonban olyan híressé, mint Anna Andersoné.

A Romanovokat az 1917-es bolsevik forradalom után házi őrizetbe helyezték, majd 1918-ban Anasztáziát, szüleit, testvéreit és több szolgálójukat is meggyilkolták. A kivégzés körülményeit sokáig homály fedte, a holttesteket pedig nem találták. Emiatt hamar elterjedt a szóbeszéd, hogy a család egy vagy több tagja túlélhette a mészárlást. A feltételezés akkoriban nem tűnt teljesen lehetetlennek, hiszen senki sem tudta biztosan megmondani, mi történt a Romanovok maradványaival.

Két évvel később, 1920. február 17-én egy fiatal nő a berlini Landwehr-csatornába vetette magát. A rendőrök kimentették, személyazonosító iratokat azonban nem találtak nála, ő pedig nem volt hajlandó vagy nem tudta elárulni, kicsoda. A nőt először kórházba, majd a dalldorfi elmegyógyintézetbe vitték. A megtalálását követő első hat hónapban szinte egyáltalán nem beszélt, testén pedig különös hegek látszottak. Több évet töltött az intézetben, ahol Fräulein Unbekanntként, vagyis Ismeretlen kisasszonyként tartották nyilván.

Amikor végül megszólalt, erős, nehezen azonosítható akcentusa miatt egyesek azt feltételezték, hogy orosz lehet. Különös viselkedésére egy másik páciens, Clara Peuthert figyelt fel, aki szabadulása után kapcsolatba lépett egykori orosz udvari emberekkel és a Romanov család ismerőseivel. Peuthert eleinte úgy gondolta, hogy Anna valójában Tatjána nagyhercegnő, Anasztázia nővére. Több, a családot személyesen ismerő ember felkereste a kórházban a hallgatag nőt, néhányuk pedig valóban felfedezni vélt rajta a Romanovokra jellemző vonásokat.

Nicholas von Schwabe kapitány, aki korábban az özvegy cárné szolgálatában állt, fényképeket mutatott neki. Anna láthatóan zaklatott állapotba került, majd állítólag azt mondta az ápolóknak, hogy a férfinál a nagyanyja képe volt. Sophie Buxhoeveden bárónő, a cárné egykori udvarhölgye szintén látott hasonlóságot Anna és a Romanovok között, de túl alacsonynak találta Tatjánához képest. Anna erre úgy felelt, hogy ő soha nem állította magáról, hogy Tatjána.

II. Miklós húga, Olga nagyhercegnő azonban azonnal elutasította az Anasztáziáról szóló feltételezést. Szerinte Anna arca és szája nem hasonlított unokahúgáéra, ráadásul a nő látszólag oroszul sem értett. Támogatói ezt azzal magyarázták, hogy Anna traumái miatt elfelejthette vagy elutasíthatta anyanyelvét, sőt olyan hírek is terjedtek, hogy álmában oroszul beszél.

Anna egyszer aztán arról beszélt, hogy a Romanovok kivégzésekor ékszereket rejtettek a fűzőjükbe, amelyek részben felfogták a golyókat. A testén lévő sebeket szuronytámadással magyarázta, majd elmondása szerint családtagjai holttestei alatt rejtőzve élte túl a mészárlást. Elmondása szerint egy bolsevik katona megsajnálta, és segített neki elhagyni Oroszországot. Berlinbe azért utazott, hogy felkutassa rokonait, de attól tartott, senki sem ismerné fel, ezért megpróbált véget vetni az életének.

Miután elhagyta az intézetet, egyre több támogató vette körül. Közéjük tartozott Gleb Botkin is, akinek apja a Romanov család orvosa volt, és akit szintén megöltek a cári családdal együtt. Botkin gyermekkorában személyesen ismerte a Romanovokat, ezért támogatása sokak szemében hitelesebbé tette Anna történetét.

Más ismerősök és rokonok szintén úgy gondolták, hogy Anna emlékszik a cári család életének apró részleteire. II. Miklós egykori szeretője, egy balerina például azt állította, hogy a nő szeme a cáréra emlékezteti. Anna és Anasztázia lábán ráadásul állítólag hasonló fejlődési rendellenességet figyeltek meg.

A kétkedők viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy Anna alig tudott valamit Anasztázia életének fontos eseményeiről. Az igazi nagyhercegnő angolul, franciául és oroszul is tanult, míg Anna egyik nyelvet sem beszélte megfelelően. Támogatói a memóriazavarokat és a nyelvi hiányosságokat mentális állapotával és az átélt traumákkal magyarázták. Többségük ráadásul cárpárti emigráns volt, akik szerették volna visszaállítani az orosz monarchiát. Egy életben maradt Romanov örökös politikai szimbólumot jelenthetett volna számukra, és a család külföldön elhelyezett vagyonára is igényt tarthatott.

Anasztázia nagybátyja, Hessen nagyhercege azonban nem hitt a történetnek, ezért magánnyomozót fogadott. A vizsgálat arra jutott, hogy Anna valódi neve Franziska Schanzkowska lehetett.

Schanzkowska Pomerániából származó lengyel–német gyári munkás volt, aki 1920-ban tűnt el. Korábban mentális problémákkal küzdött, hegeit pedig nem bolsevik szuronyok, hanem egy 1916-os gyári robbanás okozhatta. Miután a német lapok nyilvánosságra hozták a kutatás eredményeit, egy Felix Schanzkowski nevű férfi állt elő, aki azt állította magáról, hogy ő Anna testvére. A leleplezés ellenére sokan továbbra is hittek a nő történetében.

Anna 1968-ban feleségül ment J. E. Manahan amerikai történelemprofesszorhoz, aki haláláig kitartott amellett, hogy felesége valóban Anasztázia. Anna azonban 1970-ben elvesztette azt a pert, amelyben jogilag próbálta bizonyítani Romanov származását.

A házaspár a virginiai Charlottesville-ben telepedett le. Anna 1984-ben ismét pszichiátriai intézetbe került, férje azonban megszöktette. Az üldözés végül fegyveres feltartóztatással zárult, Anna pedig két hónappal később tüdőgyulladásban meghalt.

A Romanovokkal kapcsolatban az 1990-es években történt áttörés. Orosz kutatók 1991-ben feltárták azt a sírt, amelyben feltételezésük szerint a cári család maradványai feküdtek. A vizsgálatok öt nő és négy férfi csontjait azonosították: a cárt, feleségét, három lányukat és négy szolgálójukat. A tudósok Fülöp herceg DNS-ének segítségével igazolták, hogy a maradványok valóban a cári családhoz tartoztak. A sírból ugyanakkor hiányzott Alekszej cárevics és az egyik lány holtteste, ami rövid időre újra életet lehelt a túlélő Anasztázia legendájába.

1994-ben végül kutatók Anna korábban megőrzött szövet- és hajmintáját is megvizsgálták. Az eredmény egyértelműen kizárta, hogy rokonságban állt volna a Romanovokkal, DNS-e viszont egyezést mutatott Franziska Schanzkowska egyik rokonának mintájával. Ezzel lényegében beigazolódott, hogy Anna Anderson valójában az eltűnt lengyel–német gyári munkás volt.